Sokszor elgondolkoztam azon, hogy érdemes-e folytatnom az írást és mindig arra jutok, hogy igenis folytatnom kell, magamért. (Magamért, és persze az a legnagyobb elismerés, ha az olvasóknak is tetszik.) Muszáj valahogy leírnom és megfogalmaznom azokat a dolgokat, amik a fejemben játszódnak le. Körülbelül egy éve egy új történet kezdett szövődni a szemem előtt, de a részletekben nem volt biztos, időm se nagyon volt. De most jutottam el odáig, hogy sikerült elkezdenem és papírra vetnem a sztorit. Ajánlom e történet első fejezetét mindenkinek, aki olvasta az írásaimat, aki hitt bennem, aki támogatott, aki szerette a humorom és persze azoknak is, akik soha az életben nem hallottak rólam, mégis megfogja őket az eredetileg könyvnek szánt fülszövegem.


"Azt hiszed sok minden keresztül mentél már? Tényleg azt gondolod, hogy a legnagyobb tragédia, ha egy pattanást találsz a homlokodon ráadásul az iskolabál előtti nap?! Tarpay Téniának nincsenek pattanásai és iskolabálon sem járt soha, de a poklok poklát már ismeri. 15 évesen végig nézte, ahogy meggyilkolják az édesanyját. Egy gyerek volt, csak egy tehetetlen, sokkot kapott gyerek, de fogadalmat tett, hogy megöli anyja - a bíróság által ártatlannak ítélt- gyilkosait. Most 11 évvel később, a kezében a friss diplomával hazatért Amerikából. Nyomozó lett, különleges gyilkossági ügyek megoldásai várnak rá, csak is rá, de fogadalmát nem felejti el. Anyja gyilkosainak fejét akarja, méghozzá tálcán!"

http://buntetlenbunosok.blogspot.com

16. fejezet - Csattanó igazság

- Látogatója van! - hallottam, ahogy nyílik a lakat a rácson. Felkaptam a fejem. Olyan düh öntött el, hogy szinte szétrobbantam. Van képe ide jönni? 

- Annyira sajnálom!- jött közelebb Adam. Legszívesebben képen töröltem volna... de furcsán csillogó szemében megbánás és könyörgés cikázott. Istenem, milyen hatással van rám! A szívem meglágyul tökéletessége láttán.
- Te ölted meg az a férfit, ugye? - kérdeztem lényegre törően. Válaszként bólintott, nem is próbálta tagadni. Láttam rajta, szégyenli. - Miért? Kényszerítettek rá? - kérdeztem lágyan és felé indultam. Mutatóujjam az állához emeltem és felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. Közel voltunk egymáshoz, és a rohadt életbe is, éreztem az arcomon lélegzenének minden egyes fuvallatát. Éreztem a parfümje mámorítóan férfias illatát.
- Hagyjuk ezt, kérlek! - suttogta. Keze végigszántott az amúgy is kócos hajában. Mély levegőt vett, mellkasa megemelkedett, olyan annyira, hogy azt hittem a fehér pólója kettészakadt rajta. Izmai ellazultak és rám emelte tekintetét. Megrémített, de egyben meg is nyugtatott a közelsége. Nem értem miért félnek tőle?! Van benne valami ártatlansághoz hasonló. Mintha nem tehetne arról, milyen életet él, ezt dobta a sors és ő végig csinálja, mert végig akarja csinálni és nem másokért, hanem magáért és a családjáért.
A haragom már rég elszállt. Képtelen voltam rá haragudni! Szemeit arcomon pihentette. Kezeit hirtelen derekamon éreztem. Elöntött a vágy. A vágy, hogy végig csókolhassam a tökéletesen ívelt arcvonalát. Légzése ritmust váltott.Kezével félresöpörte szőke hajam és óvatosan csókot lehelt nyakamra. Jézusom, még a hideg is kirázott. Mohón kaptam el fehér pólója korcát és magamhoz húztam. Nem tudom igazán ki csókolt meg kit, de nem is lényeg. Nyelve táncra hívta az enyémet, az pedig örömmel el is fogadta. Szinte alig kaptam levegőt...
- A francba! - csattant fel Adam. Hátralépett egyet és tekintete komorra vált - Nem így terveztem! - fakadt ki teljesen legnagyobb megdöbbenésemre. - Engedjen ki! Most! - kiabált ki a rendőrnek. Az azonnal itt is termett és kiengedte őt. Gombóc van a torkomba. Mit rontottam el? Mit történt? A sírás kerülget.
- Adam! - szóltam utána alig hallhatóan.
- Ezt nem szabad! Kerülj el, amilyen messziről csak tudsz! Jobban érdemelsz, mint egy ilyen elcseszett ember! - mutatott végig undorodva magán.
- Ne mondd ezt! - kiabáltam rá dühösen. Egy ember áll mellettem, Ő! Most meg azt kéri kerüljem el? Hol van ebbe az igazság?

Két nap múlva

- Miss McGregor, óvadék fejében távozhat! - jött egy komor őr és kinyitotta az ajtót. Hangja monoton volt és volt benne egy kis óvadék ellenes él.
- Megköszönhetnéd kisasszony - háborodott fel apám, amikor csak simán elsétáltam mellette.
- Köszönjem meg, hogy megint a pénzeddel oldottál meg mindent? Köszönjem meg, hogy soha nem álltál ki mellettem? Vagy miért legyek hálás? - kiáltottam fel hisztérikusan. Nincs tovább. A pénz a hatalom? Nos, igen, de nem nálam!
- Most nem sétálhatnál ki innen, ha nem lenne pénzünk! - loholt utánam. Megállt egy pillanatra, hogy elnézést kérjen a kellemetlenségekért és szerintem még egy órát szabadkozott, de nem akartam végig hallgatni a szokásos dumáját, inkább kivágtam a Rendőrség bejárató ajtóját és magamba szívtam a friss levegőt. Szabadság.
Sokan mondják az élet szívás és semmi értelme, mert úgyis csak pofonokat kapunk. Minél boldogabbak vagyunk, annál nagyobbak a pofonok és a csalódások. Hogy az életünk megvan-e előre tervezve?! Nos, kétlem. Nem tudom elképzelni, hogy Isten leült egy laptoppal a kezében a közeli Starbucksba, megnyitotta az Élet tervező programját és rákattintott az Emma McGregor névre. Szépen begépelte, a pénz, egy borzalmas család, egy hirtelen fordulat -Adam személyében, persze- és a börtön szavakat, majd elmentette. Persze, én meg a télapó vagyok! Hm, nem is tudom, lehet jól állna nekem a hófehér szakáll.
Az élet ellen nem küzdenünk kell, hanem belevetni magunkat. Felfoghatjuk az életet egy folyóként is, melynek hatalmas kanyarulatai vannak és erős sodrása. Egyik nap még egy hegyes vidéken száguldozik, másik nap, pedig a sivatagot szeli át. Képzeljük el, hogy a folyóban vagyunk. Valahol partra kell, hogy vessen... jobb esetben. Nos, a rosszabb eset már tényleg rosszabb (főleg nekem, mivel nem tudok úszni). Az élet megölhet, ha nem vagy elég erős, de legyőzheted, ha akarod és nem próbálod meg erővel legyőzni!

Egy köpcös idősebb férfi lépett mellém. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy csak annyit láttam, mozog a szája, de hang nem társult hozzá.
- Bocsánat, mit mondott? - ráztam meg a fejem és felé fordultam.
- Azt kérdeztem, hogy van-e tüze? - ismételte meg. Arcára furcsa kifejezés költözött, de nem mondott semmi mást.
- Sajnálom, nem dohányzom - vontam meg a vállam. Egy köszönöm félét mormogott, vagyis csak félig értettem, mert addigra már a cigaretta félig kilógott a szájából. Egy egyenruhás nő jött ki az őrsről. A világ talán legőszintébb és legnagyobb mosolya ült ki a nő arcára, amikor kedvesen meggyújtotta a saját és a férfi cigarettáját is.
- Muszáj volt kijönnöm, valami elmebeteg, túlbuzgó pasi dumál vagy fél órája az információs pultnál. Az egész épület tőle zeng - nevetett fel kínos a nő. Ezt nem hiszem! Apám megint jelenetet csinált. Megtudom érteni a nőt, elmenekült, ahogy én is tettem volna. Már csak az kéne, hogy megjelenjen ...
- Még mindig nem vagy hajlandó megköszönni, ugye?! - igen, már csak ez hiányzott. A mellettem dohányzó pár lefagyott.
- Nem - válaszoltam, ugye nem képzeled, hogy megköszönöm stílusban.
- Szabad vagy - hitetlenkedett tovább és várta azt a nyolc betűs szót, amit soha nem fogok kiejteni. Várhatja.
- Ha gondolod, szívesen visszamegyek és majd saját erőmből kiszabadulok. Nem kell a mocskos pénzed! - mondtam nyugodtan és elindultam befelé, de ő elkapta a csuklóm.
- Ne merd azt mondani, hogy mocskos. Nem dolgozom illegálisan. Ezt tiszta pénz, nem tapad hozzá vér, viszont a te kis barátod kezéhez az tapad! - szorította meg még jobban a csuklóm. A köpcös férfi diszkréten krákogott egyet, mire apám egyből elengedte a kezem - Ezt majd otthon megbeszéljük! - lökött egyet rajtam a kocsi irányába - További szép napot! - csicseregte apám a két nézőnknek. Biztos élvezték a show-t.
- Pszichopata szegnyaló! - suttogta a nő meghökkenve, remélve, hogy nem halljuk meg. Teljes szívemből felnevettem, nem bírtam abbahagyni a vigyorgást.
- Emma! Szállj már be! - ütött rá a BMW karosszériájára.

- Elegem van! El se tudom képzelni mi ütött beléd. Hihetetlen - anyám jó színész lenne, piszkosan jó. Fél órája hallgatom a Nem hiszem el és a Hatalmasat csalódtunk benned ismét dumákat. Már ott tartunk, hogy anya túljátszva a szerepét megviselten kapta a kezét a homlokához és lerogyott a kanapéra. Apa pedig Lélegezz nagyokat órát ad neki. Mint az állatkertbe!
- Adam Riveer. Csakis ő a felelős ezért! - mutatott rám az apám.
- Már nem is veszed a fáradságot, hogy lányodnak nevezz, csak egy ezérttel le is rendezed? - pattantam fel a karosszékből.
- Na most fejezd be és vegyél vissza a hangnemből kisasszony, mert különben... - emelte felém a mutatóujját fenyegetően. Nem meri! Nem.
- Mert különben? Megütsz? - kérdeztem gúnyosan és közelebb mentem hozzá - Hogy fog mutatni a nagy Roger McGregor életrajzában a családon belüli erőszak fejezet? - nevettem fel.
Csatt...

Adam szemszöge

- Szia. Tudom, hogy nem akarsz látni, de csak rád számíthatok. A bostoni úton lévő szállón vagyok, ha esetleg ráérsz, akkor... - hallottam a sípszó után Emma hangját. Egyből ülőhelyzetbe küzdöttem magam az ágyon.

- Baby, ki ez a lány? - szólalt meg mellettem a csaj. Basszus még a nevét sem tudom. Nem is válaszoltam neki, csak egyből a telefonhoz rohantam és felvettem, mielőtt lerakhatta volna.

- Emma! - kaptam fel a készüléket.

- Áá, szóval Emma a kis ribanc neve! Tudod mit Adam, fordulj fel! - sipákolt mögött a csaj és sebesen öltözni kezdett.

- Máris ott vagyok Emma - mondtam lágyan. Fogalmam sincs mi történhetett, hogy a város legrosszabb szállójában van.

- Ne fáradj, hallom nem érsz rá - hangja csalódott és élettelen volt. Egy fojtott nyögés után bontotta a vonalat.

Basszus. Bassza. Meg! Egy. Utolsó. Szemétláda. Vagyok.

15. fejezet - ártatlanul bilincsben

- Hova, hova hölgyem? - a kapun éppen csak kitettem a lábam, amikor egy férfi megakadályozta a tovább haladásom.
- Á, rendőrúr - néztem fel kissé kellemetlenül - Minek köszönhetem a váratlan látogatást? - kedvesség áradt belőlem.. na jó, ez csak a neveltetésemnek köszönhető. Legszívesebben elküldtem volna a francba, hagyjon békén.
- Az édesanyja telefonált, hogy új fejlemények vannak a gyilkossági ügyben. Meghallgatnám ezeket a fejleményeket! - elővarázsolt a zsebéből egy kis noteszt és egyszerűen besétált a házba. Hatalmasokat pislogtam a meglepettségnek köszönhetően.
- Mark köszönöm, hogy itt vagy! - anya udvarias hangja hallatszott az egész házban. Valószínűleg már Jen alszik, a dadus Vicky már hazament, apu pedig még dolgozik. A megszokott esték közé tartozott a mai, amíg meg nem jelent ez az elviselhetetlen Mark nevű zsaru. A cinizmus még mindig az arcán csücsült. Egy pofonnal letörölném az arcáról, ha megtehetném.
- Éppen menni készültem, szóval essünk minél hamarabb túl rajta! - unottan vágódtam le a kanapéra. Velem szemben anya valami "viselkedj!" félét tátogott. Megrántottam a vállam és féloldalas mosollyal néztem a vendégünkre.
- Ismeri azt az embert, aki lőtt? - hajolt előre a rendőr. Farkasszemet néztünk. Ő sem engedett és én sem hagytam magam.
- Nem! - lassan betűztem neki, majd hátravágódtam a kanapén. Összefontam a mellkasom előtt a karom és "Na erre mit lépsz?" mosollyal vigyorogtam rá.
- Ez esetben. Emma McGregor le van tartóztatva egy gyilkossági ügy részleteinek elhallgatása miatt! - felállt és egy bilincset vett elő. Nem meri, nem teheti. Anya a fejét kapkodta, én alig kaptam levegőt, a rendőr pedig önelégülten rántott fel a kanapéról és hátra szorította a kezeim. Csend honolt az egész lakáson. Becsuktam a szemem és hallottam, ahogy a bilincs kattan. Anya nem mozdult, úgy állt ott, mint aki sokkot kapott.Bevallom abban a pillanatban én se tudtam mást tenni, mint megadni magam. De normális ez? Az én csuklómon kattan a bilincs, amikor én szemtanú vagyok? Na jó, persze vehettem volna komolyabban a dolgokat. De ha már a rendőr egy tapló, akkor nekem miért kéne kedvesnek lennem?!
- Hívom az ügyvédünket - szólalt meg anya végre. Sóhajtottam egyet, majd egyetértően bólintottam. Egy könnycsepp? Legalább egy! A filmekben ilyen esetben nem zokogni kéne az anyának? Hát, úgy néz ki ez nem egy rossz tinifilm. Ez maga a rémálom. Végre, amikor Adam elhívott valahova... nos, akkor itt állok a nappali közepén bilincsre verve egy nem normális rendőrrel és egy kergült anyával.
- Gyerünk! - taszigált az ajtó felé a rendőr.
- Hé, finomabban, ha csak nem akarod, hogy megüsselek! - próbáltam nem felsikítani a csuklómba nyílaló bilincs okozta fájdalom miatt. Kezd betelni a pohár. Dühös vagy anyára, a rendőrre, de legfőképp Adamre. Végül is miatta vagyok most ebben a helyzetben. Még nem magyarázta meg, hogy miért is nem beszélhetek a zsaruknak a parkban történtekről, de kezdem sejteni. Szász százalék, hogy valami köze van hozzá!
- Ugyan, te még egy kutyának se tudnál ártani - nevetett, mikor már a piros villogós autónál voltunk. A hátsóajtóhoz lépett, kinyitotta, majd megfogta a fejem és beültetett a kocsiba.Hátrahajtottam a fejem és behunytam a szemem.
Alig 10 perc alatt végig gurultunk New York jelenleg nem éppen zsúfolt utcáin és egy komor, tégla épületnél parkoltunk le.
- 1-2 hét, hónap vagy esetleg év kérdése és szabadulsz is! - mondta a visszapillantó tükörbe bámulva. Felemeltem a fejem és komolyan néztem rá.
- Maga ezt élvezi, igaz? - kérdeztem tőle egyszerűen. Válasza csak egy mosoly volt, amit azt hiszem nyugodtan vehetek igennek.

* * *

Alig aludtam valamit.A cella, amit jelenleg otthonomnak tekinthetek kissé hideg és büdös, de azért elviselhető. Nagy nehezen felkeltem a kényelmetlen ágyból és a rácsos ajtóhoz sétáltam. Kinéztem, de senkit nem láttam. Lomha járásommal visszabaktattam az ágyhoz és leültem. Felhúztam térdeimet és kétségbeesetten hajtottam rájuk a fejem. Mi a fene történik velem? Az eddigi unalmas és egyszintű életem már rég a múlt. Izgalmas életet akartam, nos tessék, megkaptam. Egyik napról a másikra a pihe-puha ágyamból egy ócska nyikorgó ágyfélébe csöppentem

- Jó étvágyat! - egy őr jelent meg egy tállal a kezében. Egy kis kenyér volt rajta és egy pár felvágott. Korgó gyomromhoz kaptam a kezem. A férfi lerakta a tányért, de én megráztam a fejem. Megrántotta a vállát, felvette a tányért és hangosan behúzta a rácsot. Hiába szereznek nekem jó ügyvédet, van egy olyan megérzésem, hogy még sokáig fogom belűről tanulmányozni ezt a cellát.

- Látogatója van! - hallottam, ahogy nyílik a lakat a rácson. Felkaptam a fejem. OLyan düh öntött el, hogy szinte szétrobbantam. Van képe ide jönni?

14.fejezet - "Te ölsz vagy téged ölnek"

- Magyarázatot kérek , de gyorsan! - reggel van. Anyu nem a kellemes ébresztést választotta számomra. Hirtelen azt se tudtam  hol vagyok. Kissé homályos reggeli látásom ellenére villámgyoran felkeltem.
- Mindent elmondok, csak nem most. Kérlek! - kérlelő tekintetem vaslady módjára kitartóan állta.
- Nem Emma, most akarom hallani. Elegem van abból, hogy minden probléma következményét próbálod eltusolni és képtelen vagy felnőtt emberek módjára a szemembe mondani, mert ugye elmondásaid szerint te már felnőttél, de én nem voltam ott... de most tessék, itt vagyok. Beszélj! - anya szavai komolyak és határozottak voltak. Kezdett felcsillanni bennem az a bizonyos láng, ami az iránta érzett szeretet mellőzése miatt már egy ideje elhalványult. Talán soha nem is volt ez a láng. Én mindig az a lány voltam, aki magányosan üldögél a parkban és irigylően nézi a boldog családokat.
- Parkban voltam Barbarával - el kell neki mondanom.
- Állj, ki az a Barbara? - komolyan nem ismerek a saját anyámra. Érdeklődik utánam. Az életemről kérdezget. Lehet, hogy most jött rá, hogy eddig nem volt semmilyen kapcsolatunk egymással?! De... de lehet, csak a gyilkosság miatt kérdezősködik, majd miután elmondom neki simán elmegy és minden ott folytatódik-ők as munkába temetkeznek, engem pedig leköt a suli, vagyis inkább Adam-ahol abbahagytuk. Ez egy rossz ördögi kör, amiből nem igazán lehet menekülni. Egyesek, mint a szüleim nem is akarnak vagy csak jól leplezik és vagyok én, aki mindent megtenne azért, hogy ezt a kört lerombolja és visszakapja a családját.
- Barbara a barátnőm. Szóval miután elbúcsúztunk egymástól elindultam haza. Útközben észrevettem két pasast, ahogy lökdösik egymást, majd az egyikük kezébe pisztoly került és lőtt. Ezt mondtam a rendőröknek is, mert ezt láttam és ennyi! - részemről le is zártam. Felálltam és a szekrényem előtt állva kikerestem valami ruhát, majd a fürdőbe indultam.
- Ismerted őket, ugye? - az ágyamon ült és látszott rajta, hogy forognak a kerekek a fejében. Hátra pillantottam, majd ismét a fürdő felé kezdtem lépkedni.
- Lehet, nem tudom biztosan - mondtam hátra se nézve, aztán léptem egyet előre és becsuktam az ajtót magam után.

Adam szemszöge

- Őt kell megölnöd, tessék! - a nagyfőnök nem ért rá, ezért Big G-t küldte el értem. Big G velem egyidős srác, rejtélyes és egyben veszélyes is. Na ő az, akivel soha nem kötekednék. Átnyújtotta az általában az áldozatok arcképét tartalmazó borítékot. Kíváncsian bontottam ki. Amikor megláttam majdnem elájultam.

- Emma McGregor, egy gazdag libácska, de azt hiszem ezt te nagyon jól tudod - veregette meg a hátam.

- Nem, eddig mindent munkát elvégeztem, de ez nem fog menni! - visszadobtam neki a képet és elindultam a motorom felé.

- Adam! Ez csajszi látta, ahogy megölöd Miguelt. Vagy megölöd vagy még mielőtt a szöszinek köszönhetően börtön kerülnél  Antonio megölet. A döntés a kezedben van. Te ölsz vagy téged ölnek?!

Emma szemszöge

Mivel szombat van kénytelen voltam egész nap a szüleim óvatosságra intő tekinteteiket eltűrni. Hát, elég nehezen ment. És egy jó kérdés... mit csinálnak itthon? A szombat náluk a munkáról szól, de ma nem. Hogy is van... változnak az idők és ebben az esetben a szüleim is változnak... vagy nem.

Telefonom valahol nagyon csipogott. Az ágyam alatt(?) meg is találtam. Egy új sms:

"Gyere a parkba, MOST! Adam"

Adam? Mit akarhat tőlem? Izgatottan öltöztem fel. Anyuéknak dobtam egy "mindjárt jövök"-öt majd elhagytam a házat. A fejembe hirtelen fájdalom hasított. Olyan, mintha most hagytam el a biztonságot. Félelem kerített hatalmába. Rossz érzés kapott el, valami azt súgta, ne menjek oda...

13. fejezet ~ fenyegetés és cinizmus

Kapkodva kiszedtem a biológia könyvem és egy igen nagy lendülettel kihúztam a székem a helyéről, majd helyet foglaltam. Őszintén megmondom, hogy világéletemben maximalista volna. Egy megfelelési kényszer kerített hatalmába. Egyrészről a szüleim állandó elnyomása, másrészről pedig a saját érdekeim figyelembe vétele miatt. Tudom, ha sikerül leérettségiznem, akkor valószínűleg az ősök elküldenek egyetemre, én pedig a lehető legmesszebbi iskolát fogom választani. De a maximalista énem mostanában eléggé eltörpül a problémák és viták mellett. Egyáltalán nem volt időm tanulni. Na jó... éppen azért annyira nem voltam idő szűkében, de egy csepp hangulatom se volt ahhoz, hogy elővegyem a meggyötört biológia könyvem és a mohák című fejezetbe vessem magam. Itt kezdődnek a gondok. Mára Mr. Bishop, a biosz tanár feleltetést ígért, ami szépen, vastag piros betűkkel megjegyzésképp fel is írtam a füzetembe, de mivel ki se nyitottam, ezért teljesen kiment a fejemből. Úgyhogy most azt csinálom, amit a többi értelmes diák ilyenkor szokott... imádkozom, hogy ne szúrja ki a félelem jeleit rajtam. Az ujjaimat tördelve hallottam meg a becsöngött, majd két másodperccel később az ajtó csukódását.
- Kedves 11.A! - mappáját teljes erejéből vágta le a tanáriasztalra - Csapnivaló magatartás, értékelhetetlen dolgozatok és abszolút nulla órai aktivitás. Szerény 20 éves pályafutásom során még NEM találkoztam ilyen osztállyal! - hangja teljesen betöltötte a csendes termet. Mindenki meglepődött az általában halkszavú tanár nem tetszését kifejező mondatokon - Emma, kérem jöjjön. Felel - mondta tényként. Ellenkezésnek itt semmi helye. Bólintottam egyet, ami inkább magamnak szólt, hogy igen is képes vagyok rá. Nagy nehezen felálltam. Adam felé pillantottam és egy biztató mosoly hagyta el ajkait. Ez most tényleg őszintén tűnt és jól is esett. Ugye, hogy tud ő ilyen is lenne?! Jó emberismerő vagyok, csak reménykedni tudok, hogy Adam nem olyan mint, emilyeneket pletykálnak róla. Tapasztalat!
- Mohák általános jellemzése, előfordulása, szaporodása - sorolta fel a gondolatokat, amiket ki kéne fejtenem neki.
- Nos, a mohák... szóval a mohák - semmi nem jutott eszembe. Behunytam a szemem és visszagondoltam a múlt órára. Csak eszembe jut már valami a fránya mohákról. Miért blokkoltam le. Emlékszem, hogy hogy... Adam irtó jól nézett ki az nap, de semmi más. Csak ő jár a fejembe. Komolyan, olyan érzésem van, mint akinek beköltözött a fejébe az a srác, akit igazából jobb lenne elfelejtenie. Pofátlanul befurakodott a legbelsőbb gondolataimba is. Nem tudok tőle szabadulni.
- Erről beszéltem! Egyes, üljön le! - ingerülten véste be a tőlem nem megszokott jegyet a naplóba. Két hete kezdődött az iskola és egyből egyessel kezdek. És ennek ki az oka? Hát Adam. Mióta megjelent, én kész vagyok. Nem tudok gondolkozni, cselekedni, de még csak lélegezni sem. Megfojt a közelsége, a tekintete és a puszta jelenléte.
- Mi van veled? - közben szépen visszaslattyogtam a helyemre és Adam kérdő szempárjaival találtam szembe magam. Unottan megrántottam a vállam, majd leültem. Még láttam, ahogy értetlenül megforgatja a szemeit, aztán kedvtelenül hajtottam le a jéghideg padra a fejem. A testem kezdte szép lassan átvenni a pad hőmérsékletét. Lehunytam a szemem és próbáltam egyre lassabban venni a levegőt. Annyira lenyugodtam, hogy el is szundikáltam.
- Jó reggelt! - a padtársam elég vidáman bökdöste a fejem egy tollal. Hát, kaptam már kedvesebb ébresztőt is...
- Muszáj ezt csinálnod? - kezeimet a tarkómra tettem, ezzel is egy kicsit megóvva azt.
- Semmi sem muszáj! - szemeim kipattantak. De hiszen ezt én mondtam tegnap este a... a parkban a gyilkosnak. Ez nem lehet. Adam lett volna? Mi? Baromságokat beszélek! Nap mint nap emberek millió használják ezt a szófordulatot. Ez csak véletlen - Na most mit mondtam, hogy ennyire megijedtél? - a mosoly az arcán végképp eloszlatta a kételyeimet afelől, hogy Adammel tegnap este összefutottam egy nem éppen mindennapi szituációban. Néha olyan hülyeségeket képzelek be magamnak.
- Semmi semmi - halvány mosolyt villantottam felé. A csengő visszhangja zavarta meg az órát. Mr. Bishop egy gyilkos tekintet után elhagyta a termünket. Bepakoltam a táskámba és éppen elakartam indulni, amikor megcsörrent a telefonom. Üzenet:

"Emma gyere haza! A rendőrség keres és csak veled óhajtanak beszélni. Fontos, egy gyilkosság miatt nyomoznak. Nem tudom mi közöd hozzá, de majd kiderül! A "

- Ne csak ezt ne! - arcomat a tenyerembe temettem. 

- Emma, ne mondj semmit a rendőröknek. Kérlek! - észre se vettem, hogy Adam elolvasta az üzenetem. Egyáltalán, hogyan került hozzá?

- Semmi közöd hozzá - mérgesen kaptam ki a kezéből a mobilom és zsebre dugtam. Várjunk csak! Tekerjünk vissza egy kicsit - Miért ne mondjak semmit? És te honnan tudod, hogy ... ? - kisebb sokkhatás.

- Mindegy, csak ne mondj semmit! - elkapta a karom és erősen szorította a csuklóm. Megfenyegetett?! Ő tényleg megfenyegetett. Éreztem, ahogy az ereimben nem kering a vér rendesen. A fájdalomtól felszisszentem. Egy könnycsepp bukott ki a szemem sarkából. Szorításán lazított. Csuklómat szorongatva rohantam ki a teremből. Hogy volt erre képes? Egy utolsó szemétláda...

- Jó napot kívánok! Emma McMgregor ha nem tévedek - két rendőr ült a nappalinkban. Az egyik röviden bemutatkozott és egyből a tárgyra tértek. Anya hitetlen tekintete egyre csak rajtam állapodott meg. Magyarázatot várt, de sürgősen - Tudomásunkra jutott egy ismeretlen bejelentő által, hogy ön tegnap este pontosan abban az időpontban, amikor egy gyilkosság történt, a parkban tartózkodott.

- Én... nem! - hazudtam. Igen, hazudtam egy rendőrnek. Egyre jobb...

- Felhívnám hölgyem a figyelmét, hogy információ elhallgatás miatt akár 2 évet is kaphat - hogy mi? Én nem megyek börtönbe, az biztos.

- Igen ott voltam - nagy nehezen kinyögtem - Láttam, ahogy két férfi veszekszik, majd az egyik egy lövés után a földre rogy - idegesen harapdáltam a szám szélét. Éreztem a "vas" ízét a számban. Vér. Sikeresen kár teszem magamban.

- Nem gondolta, hogy ezt jelentenie kellett volna az őrsön? - előkaptam a jegyzettömbjét és szorgosan jegyzetelni kezdett. Most már jobban át kell gondoljam, amit mondok.

- Nem gondolja, hogy megijedtem és féltem? - tettem fel neki egy cinikus kérdést. Felvont szemöldökkel nézett rám, majd tovább írta a nem is tudom mit.

-Esetleg látta a két férfit vagy a félelem megvakította? - ez komolyan szórakozik velem. Olyan hangsúlyt használt, ami igazán nem illik az egyenruhához. Felálltam volna, hogy megpofozzam, de nem akarom a hátralévő életem egy koszos cellában tölteni.

- Nem és ha megbocsájtanak, nem szeretnék többet erről beszélni - mondtam, majd köszönésképp egyet bólintottam és elindultam az emeletre vezető lépcsőhöz. Ujjbegyeim végig húztam a mahagóni színű lépcsőkorláton és lassan felsétáltam az emeletre. Besétáltam a szobámba és leültem az ágyra. A fürdőszoba ajtó is nyitva volt. Valami szokatlan volt. Egyre csak néztem a félig nyitott ajtót és egy vöröses dologra lettem figyelmes. Felálltam és óvatos léptekkel közelítettem meg. Kezemmel kicsit beljebb löktem az ajtót és szemem elé tárult egy "csoda". Egy nagy csokor vörös rózsa volt a fürdő közebén a hófehér csempén egy üvegvázában. Leguggoltam és észrevettem, egy fehér cetli volt a közebé tűzve. Leszedtem és lélegzetvisszafojtva olvastam el magamban újra és újra a sorokat. A szívem nagyokat dobogott. Két szó és egy név szerepelt rajta:

"Bocsáss meg! Adam"

 

12. fejezet - Miss Tökély visszavág!

Istenem... most szeretnék láthatatlan lenni!
- Meg kellene, hogy öljelek! - mondta gondolkodóan a férfi. A szívbajt hozta rám. Azt hittem miután elindult felém elment, de hirtelen a hátam mögött jelent meg. Ijesztő...
- Semmi... - hagyta el a szó a számat. Folytattam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Talán a legjobb lett volna segítségéért kiabálni, de az utcán és a parkban sincs egy lélek sem. Felesleges erőfeszítés lett volna - Semmi sem muszáj! - csúszott ki a "semmi" szó ismét a számon, de most már a pajtásaival együtt egy egész -vélhetőleg- értelmes mondatot alkottak. Fő a magabiztosság, bár nem tudom, hogy ez hogy kapcsolódik ide, de a rémület miatt minden jár a fejemben, csak az nem aminek kéne. Most egy menekülési útvonal lenne a legjobb.
- De bölcs valaki. Nem vagyok olyan, mint ahogy te gondolod! - mondta, megsimította a vállam, amitől kirázott a hideg és legszívesebben ott helyben elástam volna magam, majd elment. Nem tudom, mikor mehetett el, mert hirtelen elvesztettem az időérzékemet. Távozása után körülbelül 10 percet ülhettem még a hideg, harmatos fűben mire észbe kaptam. Fázni kezdtem. Felálltam, óvatosan lesöpörtem magamról a leveleket, majd egyszer csak eszembe jutott valami. Felpillantottam. Hiába kerestem a pasit, aki nem régiben még ott feküdt holtan, nem találtam. Minden olyan volt, mintha csak én képzelődtem volna. Olyan furcsa ez az egész, de láttam, amit láttam! Valakit megöltek itt és én szemtanú voltam, szerencsém, hogy nem a második áldozat. És akkor eszembe jutottak a "gyilkos" szavai.. "Nem vagyok olyan..." milyen nem? Nem értem. Arra gondolt, hogy nem gyilkos, de hiszen mindent láttam! "mint ahogy te gondolod!" Honnan tudja mire gondolok? Nem is ismer. Ez több, mint furcsa. Lehet csak összekevert valakivel.

Reggel van, már. Az este valahogy hazarángattam magam a parkból. A tegnap este olyan volt, mint egy rossz buli, alig emlékszem valamire. Mint akit fejbe vágtak. Konkrétan sokkot kaptam és jelenleg ennek a következményeivel küzdök. Életkedvem a nulla százalékot veregeti, de muszáj iskolába mennem, nem lóghatok megint. Nagy nehezen elvonszoltam magam a szekrényig, kikaptam belőle pár ruhadarabot és bementem a fürdőbe. Ott magamra kaptam mindent, feldobtam egy kis sminket és magam után becsukva a fürdőszoba ajtaját elindultam lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt! - köszönöm a lépcsőn felfelé haladó.. várjunk csak! Kinek is köszöntem? Ezt a nőt életemben nem láttam még.
- Jó reggelt! Hölgyem, Vicky vagyok, Jennifer dadája - hogy kinek a kije? Jennifernek mióta kell dada? Ez kész! Már korán reggel felhúznak.
Dühösen hagytam ott a "dadát" és levágattam a földszintre. Bejártam a nappalit, a lenti fürdőt és a garázst is, hogy megtaláljam anyut vagy aput. Azt hiszem lesz miről beszélnünk. Nem hagyom, hogy a húgomat is hol mi dadák és babysitterek neveljék fel. Hosszas keresgélés után megtaláltam a szüleimet, ahogy nyugodtan kávéznak a konyhában.
- Én nőjek fel? Nektek kéne végre szülőkként viselkedni! - förmedtem rájuk. Eddig tényleg toleráns voltam a nemtörődömségükkel, de ez már sok. Elviseltem azt, hogy nélkülük, komornyikokkal és dadákkal növök fel, de a húgom nem fog így felnőni.
- Parancsolsz? - meglepetten tette le a kávét apa. Óvatosan megtörölte a száját a hófehér szalvétával és kérdő tekintetét rám szegezte.
- Jól hallottátok! A húgomnak nem babysitter kell, ha nem szülők, ti kelletek neki! Miért nem lehet ezt felfogni? - üvöltöttem. Elegem van. Elegem van belőlük, az életemből és mindenből. Miért nem lehet normális életem? Miért nincsenek hétköznapi szüleim, akiknek a család az első nem pedig az utolsó?!
- Kicsim, nyugodj meg! Ha dolgozunk nem tudunk Jenre vigyázni, ha viszont nem dolgozunk, hanem veletek fecséreljük el az időnket, akkor nem lenne úgy tele a ruhatárad márkás ruhákkal. - komolyan felmerül bennem a kérdés... ezek normálisak? Hogy mondhat ilyet az anyám?
- Úgy gondolod, hogy a velünk töltött időtök csak pazarlás? Végig gondoltad, amit mondtál? A gyerekeitek vagyunk! Egyáltalán minek szültél gyereket anya vagy csak úgy véletlen  megtörtént és akkor miért is ne? Végül is más is felnevelheti őket pénzért, nem? A ruhákat pedig te vetted nem én, én soha nem kértem őket, sőt eladnám az összeset azért, hogy velünk legyetek csak egy teljes napra! - mondtam, majd sírva otthagytam őket, hátha szíven üti őket a saját magukkal történő szembesítésem.. Hátha rájönnek milyen borzalmas szülők. Félreértés ne essék, szeretem őket, de néha úgy viselkednek, mint akik idegenek számomra.
Feldúltan, sírva vettem a vállamra a táskámat. Kinyitottam az ajtót és minden dühömet felhasználva bevágtam azt. Az egész ajtó beremegett. Hallottam, ahogy anyu kiabál valamit, de nem foglalkoztam vele. Féltem, hogyha még tízpercet velük töltök, akkor ennél is többet vágtam volna a fejükhöz és akkor biztos nem ilyen szépen ültek volna ott szótlanul, hanem igenis kiálltak volna magukért, azt pedig nem akartam. Elég volt ez reggelre így, még sok is!
A Nap már ilyenkor is süt, habár az erejét nem lehet érezni. Azért felraktam a napszemüvegem más okokból. Először is elakartam takarni a tegnap este nem tudom, hogyan szerzett karcolást a szemem felett, gondolom felfejeltem egy ágat, ahogy elestem. Másodszor pedig a könnyeim még mindig ne akartak lecsillapodni.
Ahogy az iskola parkolóján keresztül sétáltam a suli felé megpillantottam Rebecca K. Parkert. Már régebben említettem, hogy ő úgy is mondatjuk, nem igazán kedvel. Ahol csak lehet keresztbe tesz nekem. Óvoda óta ellenségének tekint.
- Nocsak, nocsak Miss Tökély! Elég szarul nézel ki. Csak nem elfogyott apuci pénze és nem maradt sminked? - normális körülmények között ezt elengedtem volna a fülem mellett, de ma nem.
- Tudod mit Rebecca, ha szerinted olyan tökéletes az életem, akkor szívesen cserélek veled és akkor lehetsz helyettem apuci kicsi elhanyagolt lánya! - kiabáltam vele. Megszeppent elég rendesen, de én is. Sőt mindenki szoborként figyelt minket, vagyis inkább a kis jelenetünket, ami most megváltozott. Ugyanis általában ő kiabál és szid engem, most pedig én vettem át az irányítást. Ma senkinek nem tűrök el semmit!
Rebecca még mindig tág pupillákkal nézett rám és óriásokat pislogott. Mély levegőt vettem, úgy éreztem mindent elmondtam, így sarkon fordultam. A napszemüveget még mindig nem vettem le, akkor sem, amikor beléptem az épületbe. Villámgyorsan végig sétáltam a hosszú, diákokkal tömött folyóson. Az utolsó osztályterembe léptem be. Mindenki már a helyén ült és tanulta a biológiát. Csak az én helyem volt üres. Adam is mélyen elmerült a biológia könyv rejtelmeibe, csak akkor nézett fel, amikor hangosan levágtam a táskámat mellé.
- Jaj de morcos ma valaki. Csipkerózsika bal lábbal kelt! - mondta gúnyolódva. Na ma aztán nem vagyok ilyen viccekre vevő. Feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére és mérgesen néztem rá.
- Ide figyelj, ha te is szeretnél egy kioktatást hallani az életemről és a vele kapcsolatos orbitális hazugságról, akkor szívesen elmesélek mindent egy kisebb monológ formájában, de hidd el, hogy baromira nem fogod megköszönni, amit a fejedhez vágok! - mondtam. Hasonló hatást váltottam ki belőle, ugyanis pont olyan fejet vágott, mint Rebecca.

11. fejezet - Jobb nekem nélküle

*Adam szemszöge*

Röviden ismertetem veletek a munkám. Ma este egy papsast kell meglátogatnom, aki hát hogy mi mondjam... nem fizette ki a tartozását időben a mi drága barátunknak Antonionak, ezért ő baromira bepöccent. Nem szereti, ha kis senkiházik csesznek ki vele. Mindennek ára van és most én végzem el a piszkos munkát. A családom megélhetése múlik rajtam, így nem is merek belegondolni, hogy mi lenne anyámmal és az öcséimmel, ha én lebukok és börtönbe kerülök. Valószínűleg átkoznák azt a napot, amikor beléptem a bandába, de én is. 

Az elhagyatott raktárból kilépve -a banda itt tartja a "gyűléseket"- felpattantam a kissé megviselt, kopott motoromra és elindultam a találka helyszínére, ahol ketten találkozunk, én és Miguel, más néven a pasas. Egy biztos, csak az egyikünk éli túl!

*Eközben - Emma szemszöge*

- Nem, Adam nem lehet egy bandának sem a tagja! - ordibáltam Barbarával, mintha ő tehetne erről. Kiakadtam, de nem tudom min. Összetörtem belül, de nem tudom miért. A testem úgy viselkedik, olyanokat cselekszik, amiket én sem tudok követni. Az érzéseim teljesen elszabadultak. A póráz elszakadt, ami hozzám kötöttek őket. Mi fog még kiderülni Adamről? Már csak az kéne, hogy napvilágra kerüljön, hogy engem is megakar ölni. Hahaha, ez rossz vicc, még csak gondolni is rossz erre. De van benne valami, hiszen hirtelen megjelent az életemben és eléggé beleégette magát a mindennapjaimba. Olyan mintha a rögeszméje lennék. Ugyan annyira félelmetes, mint vonzó, legalább számomra. Mindig is vonzott a veszély, csak soha nem volt alkalmam ezt kihasználni. Egy madárka voltam, aki nap mint nap be van zárva az apró kalitkájába és ott éli az életét. De én nem vagyok egy madár, kiakarok szabadulni, csak egy kis levegőt szeretnék kapni.

- Hidd el Em, ez így van! De késő van, mennem kell - mondta és óvatosan felállt. Biztatóan megsimogatta a vállam. Hátat fordított és még egy kis ideig néztem ahogy távolodik, majd eltűnik a sötétben. Ennyi információt nem képes az ember agya egyből feldolgozni. Főleg azt nem, hogy a padtársad lehet egy gyilkos, habár kétlem, de lehet csak én vagyok naiv.

Felálltam a padról és úgy döntöttem inkább sétálok egyet még a parkban, hogy jobban átgondoljam a dolgokat. Ismét szorosan magamhoz húztam a pulcsit. A Nap már teljesen lement, csak a hold világította be az egész parkot. Egy lélek sem jártál ilyenkor itt, hiába mondjuk hogy New Yorkban éjjel sem áll meg az élet, de itt ezen a részen igenis megáll. Az emberek ilyenkor pihenik ki a fárasztó napjukat, én pedig ilyenkor gondolom át az életem. Csengenek Barbara szavai a fülemben "drog és gyilkosság ügyei vannak"... Ezt képtelen vagyok felfogni. Vajon mi vezet rá egy 18 év körüli srácot arra, hogy már ilyen korán elrontsa az életét örökre. Ez nem egy mulandó dolog, ennek nyoma marad, ha akarod, ha nem. Annak aki ilyenbe keveredik bele -akár csak viccből- annak az élete és a családja élete is meg van pecsételve, sőt az ismerőseinek, barátainak is.

Ezek után felmerül bennem a kérdés, mi az a nyomos ok, ami miatt még mindig vonzódok hozzá? Őrültség, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Nem hiszem, hogy van egy dolog, ami közös bennünk, még egy se. Ő egy más világban él és én is. Nem kellene törődnöm vele. Ez az... csak egyszerűen át kell néznem rajta, mintha nem is ismerném. Nem mondanám, hogy könnyű lesz, mert akárhányszor meglátom, a szívem mindig "kihagy" egy dobbanást. Az tény, hogy hihetetlen hatással van rám, de az is tény, hogy köztünk nem lehet semmi. Lehet, ő nem is szeretné, ha lenne valami. Lehet csak szórakozik velem, de most megtudja, hogy nem vagyok egy Barbie, akivel kedve szerint szórakozhat. A mai estétől fogva nem foglalkozom vele. Ez lesz a legjobb. Ebben az ügyben sajnos az eszemre kell hallgassak, nem a szívemre, ami ráadásul pont az ellenkezőjét diktálja.

Lassan, de biztosan megszületett a döntés a jövőmmel kapcsolatban. Adam úgy cseszi el az életét, ahogy akarja, de engem hagyjon ki belőle.

- Ígérem megadom, csak hagyj elmenni! - egy fekete ruhás férfi kiabálására figyeltem fel. Háttal állt nekem egy jobban megvilágított részen. Ahogy közelebb lépkedtem egy fa mögé, észrevettem, egy másik férfi is vele van. Szintén sötét ruhát viselt és egy fegyver volt nála. Az adrenalin szintem hirtelen felugrott a tetőpontra. A szívem majd' kiugrott a helyéről. Mondhatom igazán berezeltem. Legszívesebben elmentem volna, mit aki nem látott semmit, de földbe gyökerezett a lábam. Ez most szó szerint értsétek, vagyis inkább úgy mondom, hogy beleakadtam valamibe. Valamibe, ami nem engedett elmenekülni. Okosabb dolognak tűnt, hogy nem mozdulok és megvárom amíg elmennek, majd aztán kiszabadítom magam, így is tettem volna, amikor egy lövés dördült el. Ijedtemben hangos puffanással értem földet. Az alattam szétlapuló ágak, hangosan recsegtek. Úristen... csak most vettem észre, hogy az egyik férfi a földön veszik mozdulatlanul. A másik odahajolt hozzá és megtapogatta a nyakát. Gondolom a pulzusát vizsgálta. Amikor végzett vele megütögette az arcát, majd a ezek alapján szerintem halott férfi kezében nyomta, az alaposan megtisztított fegyvert. Felegyenesedett és egyenesen felém kezdett nézelődni. Meghallotta, biztos, hogy meghallotta az esésem.

Egy gyilkosság szemtanúja voltam és most szorgos léptekkel a gyilkos egyenesen felém tart...